Mikor azt gondolod, minden rendben van, de valahogy érzel valamit a levegőben. Nem is tudod, mi az, csak fura birizgálást az éterben. Ò igen, ez a vihar előtti csend, amely lassan vonulò sötét fellegként árnyékot vet a fejed felett. Szikrák pattognak a levegőben, mint kovakövek koccanòs tánca. Igen, ez az, amire nagyon nem vágytál, de itt van. Benne vagy az örvényben, magába szippant a tölcsér sodròdsz és magával ragad az örvény. Forog veled a világ. A hangod visszhangzò, elmosodott morajlás, mely ökölharcot vív házastársad baritonjával. Ütéseket visztek be egymásnak, mint egy bokszmeccs hős párbajozòi, azzal a különbséggel, hogy itt nincs bírò és nincs gong egy-egy menet közben. És nézők sincsenek, akik drukkolnának. Csak két kisgyerek néz ránk értetlenül. Dohogunk, elvonult a vihar. Még morgunk, de nem szòlunk. Lapos pillantásokkal vonul el a vihar, bár még háborog a tenger. Százszor megfogadtam már, nem veszek részt több csatában, de az egò nevű kickboxer harcos, még bunyòzni akar, pedig szeretném már, ha visszavonulna és szögre akasztaná a kesztyűit.

Lehet, hogy eddig nem is láttam tisztán. Lehet, hogy, minden, amit láttam egy szürkelencséjű szemüveg hazugsága volt. Lehet, hogy aminek láttalak téged, sokkal rosszabb annál, mint amilyen valòjában vagy. A nap az égen is fátyolosan ontotta a meleget, ahogy a győztes futò is erőtlenül tartotta a serleget. Lehet, hogy a zord tekintetek valòjában igézőek voltak, s minden, mit láttam tükre volt a szememet fedő szürke rétegnek. Bárhová néztem, minden szürke volt. Gondoltam, hát ha a világ ilyen sivár és barátságtalan, fel kell készülni arra, hogy rossz jön. Ma vagy holnap, vagy egy év múlva. De nem, a rossz sosem akkor jön, ha várod. Nem kisanyám, avagy kisapám! A rossz rejtőzködve, settenkedve lopakodik a közeledbe és vár. Várja a megfelelő pillanatot, hogy lecsapjon rád. Ezt a rosszat akaratlanul te hívtad az életedbe. Ott van, figyel, strigulázza a panaszaidat, a dühből kiálltott szavaidat, a gesztikuláciòdat és mimikádat, a ki nem mondott gondolataidat. Ò igen, ő a te karmád. Tapsikol örömében, minden hívòszavadra. Amikről nem is tudsz. S mikor kigyűlnek a rováspontok, úgy kupán vág vihogva, hogy meglátogatod bòdultan a tejutat. Feltápászkodsz, kapaszkodòt keresel, tántorogsz és értetlenkedsz. Tele vagy kérdésekkel.. Mi a f... van? Hogy az a... és csak hívod és hívod azt a vihogò koboldot a bunkòs bottal.. Nyugi közeledik, vár, figyel, mielőtt újra lecsap. Aztán a sokadik eset után ülsz a földön. Nem sietsz feltápászkodni. Jò itt lent. Nem sürgős felkelni. Mert minek is? Mi történt eddig? És hova juttatott ez téged? És minek rizsázol magadnak a földön fetrengve? Elképzeled milyen a diadal, milyen, ha leteszed a szemüveged. Felidézel embereket az életedben. Rötyögsz pár vicces pillanat emlékén. Nem is rossz itt lent. Merengsz, tetszik egy kép a falon, eszedbe jut egy régi barát, egy ünnepi alkalom a családdal. E közben, bár nem tudod, a kobold csalòdottan hagyja el a házadat. Reménykedve vissza-visszatekint, de látja itt most nincs dolga. Nyugodtan felkelsz a földről. Egészen nyugodt vagy. Most csend van. Valami elkezdődött, vagy valaminek vége lett. Ahogy lassan elindulsz valami megroppan a talpad alatt. Ahogy lefelé tekintesz kíváncsian és félre fordítod a talpad, látod, hogy egy szürke lencse törött darabjai hevernek a padlòn. Ekkor veszed észre, hogy minden olyan más körülötted. Ahogy kitekintesz az ablakon át, hunyorognod kell. A nap szikrázòan fényes. Körülötted a világ élénk színekben pompázik, pezseg. Most jò.

Egy történet Anyuval. Töprengtem rajta, hogyan ragadjak ki egyet a sok közül? Hiszen egy folyamatos történés részese vagyok általa. Édesanyám egyetlen gyermeke vagyok. Alig voltam 2 éves, mikor szüleim elváltak. Engem Anyukám nevelt egyedül. Emlékszem rá, hogy kiskoromban, ha vonaton utaztunk, kíváncsian figyeltem az embereket. Fiatalok rázták a fejüket hangos zenéjük ütemére és én azt kérdeztem tőlük részegek-e. Emlékszem kitört a röhögés a vonaton. Emlékszem, hogy a vasútállomástól hazáig cipeltettem magam Anyámmal, mert nem volt kedvem hosszú sétát tenni. Ő pedig fogait összeszorítva cipelt engem úgy, hogy utazótáska volt a vállán. Emlékszem, hogy egyszer a gyógyszertárban álltunk sorba és én észre vettem egy törpe bácsit. Először halkan, aztán egyre hangosabban szóltam Anyunak: - " Anyu! Itt a törpe bácsi! Anyu! Itt a törpe bácsi!" Anyukám nem akarta meghallani, mert zavarban volt, hiszen a bácsi ott állt mögöttünk. De a végén már annyira hangosan szóltam, hogy muszáj volt szólnia. Elnézést kért a bácsitól a nevemben. Emlékszem rá. Emlékszem egy idős néni szomorúan sétált ki a szociális otthon ajtaján, kicsi törékeny asszony volt, ősz volt és ráncos, és a szemei, fájdalomban égtek. Odamentem és megöleltem a nénit, azt mondtam neki: " Olyan aranyos néni vagy, hadd pusziljalak meg!" A néni elsírta magát, és elmondta, nincs már senkije és mennyire boldoggá tettem. Emlékszem öreg nagyapámra, fájtak a lábai és úgy hintáztatott, hogy ült egy székben és egy zsinórral mozgatta a hintámat. Emlékszem, mikor utoljára láttam őt. Mikor már nem tudott felkelni és azt mondtam neki: "Ne sírjál Papácska, meggyógyul a pici lábad." És ő sírt. Bár 2 éves voltam, emlékszem erre is. Emlékszem óvodában Anyák napi műsor volt, mindenki kapott egy versikét, én pedig nem megbeszélt módon kimentem még egy dalt elénekelni. Ez voltam én. Emlékszem iskolás koromban nem volt kedvem napköziben maradni és azzal az ürüggyel, hogy mosdóba megyek, elindultam haza. Emlékszem matek szakkörre íratott be Anyukám, és én utáltam oda járni, ha tehettem kimentettem magam alóla. Ez voltam én. Mentem a magam feje után. Emlékszem élő csirkét hozott haza Anyu a piacról. Sírtam és toporzékoltam, hogy ne bántsa. Nem engedtem, hogy megölje. Odaadta inkább egy ismerősnek tartani. Soha többé nem vett élő állatot ételcélúan. Otthon tartottunk kutyát, 6 éves voltam és Anyu 5-ször küldte velem vissza a gazdának, akitől kaptam a kutyát. 6-odjára én nyertem Rita maradt, és 20 évig élt velünk családtagként. Emlékszem, több gyenge, lesoványodott kutyán segítettem. Egyszer egy mozgásra képtelen kutyát mentettem. Egy árokban feküdt. Én kiemeltem az árokból és hazavittem. Anyukám elfogadta a döntésemet. Felerősítettük azt a kutyát, és gazdát kerestünk neki. Emlékszem, minden fontosabb momentumra. Emlékszem hányszor jutott valami eszembe az utolsó pillanatban. Mikor este 22:00-kor jutott eszembe egy házi feladat és Anyu segített megírni. Emlékszem, hogy Anyu ott volt minden fontos pillanatban. Mikor reggel a végletekig halogattam a felkelést ő noszogatott, hogy keljek már, mert indulni kell. Emlékszem a reggeli futásokra a buszig. Anyukám egész eddigi életemben mellettem volt és most is mellettem van. Emlékszem, mikor beteg lett. Mikor megváltozott az élete és ezáltal az enyém is. Mikor szomorú és megtört volt és ezzel a helyzettel nekem is meg kellett küzdenem. De megmutatta az erejét, küzdött és talpra állt, és én ott álltam mellette. Emlékszem, mikor engem vágott földre a csalódás és emlékszem, mikor sikereim voltak. Anyu mellettem volt. Lehetetlenség egy történetet, egy emléket kiragadni, mikor az egész történet oly sok emlékből áll és még íródik. Mikor peches pillanatainkban sírás helyett nevettünk. Mikor rossz buszra szálltunk a nyaralás napján. Mikor az utolsó percben érkeztünk a repülőhöz. Mikor egy nyári túrógombócevés szalmonellával végződött és mi a fertőző hilton vendégszeretetét élveztük. Mikor felváltva vágtattunk a wc-re végelgyengülésig, és mikor még mindig volt erőnk röhögni. Anyukám a legnehezebb perceimben is mellettem állt.  A legboldogabb perceimben is ott állt mellettem. Ha beteg voltam, vagy, ha végtelenül kétségbeesett. Ha boldog, ha önfeledt voltam, vagy, ha magányos, ha kiábrándult, nekem ő mindig ott volt. És bár voltak viták, voltak szúrós szavak, és csattant el pofon az arcomon. Soha nem haragudtam rá pár percnél tovább. Mikor gyermekem született, attól a perctől értettem meg Anyut igazán. Minden nehézség és megpróbáltatás ellenére, amit elszenvedett, ő egy igazán jó ember és nagyon szeretem. Hálás vagyok, hogy van nekem. 

Kisgyerekes anyuka lévén, napi szinten foglalkoztat, hogy miből kellene megélni és hozzátenni a családi kasszához. Na hát akkor vegyük sorjába, hogy milyen lehetőségek tárháza kínálkozik egy magamfajta anyuka számára ma kishazánkban. Van egy kicsinosított önéletrajzod és azt gondolod, hogy majd valaki pont téged keres. Ez már egy jó hozzáállás az álláskeresés mezején. Van ugyebár a mi információs szupersztrádánk, az internet. Nosza, ugorjunk neki, nézzünk szét az álláshirdetések között. Mire elkezdenél állásokat böngészni egy sor tesztkérdésen kell keresztülesned, regisztráció és a többi. Válogathatsz, milyen területen, milyen munkakör érdekel. Milyen végzettség és milyen fizetés irányában kutakodsz. Az elvárások, amiket támasztanak a munkáltatók, hamar megingatnak a hitedben, kibillensz az önbizalmad nyújtotta biztonsági keretedből és elkezdesz zuhanni, majd hatalmas csattanással ér földet az arcod a padlón, hiszen nem is olyan egyszerű és könnyű munkát keresni, mint azt remélted. Szerencsére nagyon nem hagyhatod el magad, hiszen mindjárt menned kell a gyerekért, és a házi munka is sandán kacsingat rád, bármerre is pillantasz a lakásban és végül, de nem utolsó sorban a jóképű vezérhím előtt sem lehetsz egy felmosórongy külsejű házi veréb. Szóval csipkedned kell magad! Voltál már készen mindennel? Tudtál úgy lazítani akár csak egy félórát is, hogy közben nem rágott belülről valami tennivaló, amit el kell még végezni? Vagy valami fizetni való, amit nem sikerült időben befizetni? Ah. Na szóval kanyarodjunk vissza az álláskereséshez. Naponta oda ülsz a gép elé és keresgélsz. Állj meg egy pillanatra! Gondolkodj! Mihez lenne kedved? Nem, nem arra gondolok, mit várnak el tőled a környezetedben! Neked mihez volna kedved? Mivel foglalkoznál szívvel-lélekkel? Szívesen lennél alkalmazott valahol? Hogy ne legyen rajtad sok felelősség? Hogy ne kelljen kimozdulnod a komfortzónádból? Ami a kényelmes ketrecedet jelenti, amibe önként másztál bele valamikor, hogy megvédd magad a külső gyötrelmektől, amiket a határaid átlépésével keletkező fenyegetettségként vizionáltál magadnak? Szóval? Mit gondolsz? Ki is vagy te? Mi a dolgod ebben a világban? A világ itt egy szűk teret jelent. Azt a kis milliőt jelenti, amiben mozogsz, ami körül a gondolataid járnak. Amikor valaki a világról beszél, mindenki a saját felfogásában értelmezett világot látja. Tehát nem ugyanarra gondolok én, és nem ugyanarra gondolsz te, amikor említem a világot. Szóval a te világod mekkora? És hol vannak a határai? Mert ott vannak a te határaid is. Mióta anya vagyok, időnként pánikszerűen ér a felismerés, hogy beszűkült a látásmódom. Hiszen, csak a hozzám hasonlóan anyuka szerepben élőkkel tudok kötetlenül beszélgetni. Érdekel, hogy ki hogy éli meg az éjszakai nem alvást, a hisztis kisgyerek miképp válik egy-egy családban mini diktátorrá cumival a szájában. Ugyanakkor, ha az én kis diktátorom és a vezér hímem is elalszik, az én agyam csak kattog. A régi életem olyan távolinak tűnik, mintha sosem lett volna. Az én világom jelenleg a gyerekem, a családom, a bölcsi, meg a bolt, ahol néha bunkó a pénztáros. Közben világmegváltó ötletekkel az Andok szikláin mászok, vagy a Csendes Óceán mélyén kincsre vadászok sajátos fantáziavilágomban. Aztán felsír a gyerek, és én rohanok, közben azon gondolkodom, mivel keressek pénzt.