Mikor azt gondolod, minden rendben van, de valahogy érzel valamit a levegőben. Nem is tudod, mi az, csak fura birizgálást az éterben. Ò igen, ez a vihar előtti csend, amely lassan vonulò sötét fellegként árnyékot vet a fejed felett. Szikrák pattognak a levegőben, mint kovakövek koccanòs tánca. Igen, ez az, amire nagyon nem vágytál, de itt van. Benne vagy az örvényben, magába szippant a tölcsér sodròdsz és magával ragad az örvény. Forog veled a világ. A hangod visszhangzò, elmosodott morajlás, mely ökölharcot vív házastársad baritonjával. Ütéseket visztek be egymásnak, mint egy bokszmeccs hős párbajozòi, azzal a különbséggel, hogy itt nincs bírò és nincs gong egy-egy menet közben. És nézők sincsenek, akik drukkolnának. Csak két kisgyerek néz ránk értetlenül. Dohogunk, elvonult a vihar. Még morgunk, de nem szòlunk. Lapos pillantásokkal vonul el a vihar, bár még háborog a tenger. Százszor megfogadtam már, nem veszek részt több csatában, de az egò nevű kickboxer harcos, még bunyòzni akar, pedig szeretném már, ha visszavonulna és szögre akasztaná a kesztyűit.